Annyi rohadt sok dolgom lenne. Beadandók, a nagy vizsgáig már csak két nap, de én még egy tételt sem tudok rendesen. Semmire nem tudom rávenni magam, nem hogy a tanulásra, de még arra sem, hogy valami elmebeteg a valósághoz köze sincs sorozatot nézzek. Egyszerűen nincs erőm semmire. Már a síráson kívül, bár az utóbbi 5 percben az sem akar nekem összejönni. Kiugrottam az ágyból. Esik az eső. Utálom az esőt, mindig még rosszabb lesz tőle a kedvem már ha ez egyáltalán lehetséges. Néztem, csak figyeltem, ahogy az esőcseppek versenyt futnak az ablakon. Kiskoromban fogadtunk a nővéremmel, hogy melyik nyeri meg a futamot. Most nincs kivel játszanom, nincs mellettem senki. Rányomom az elbaszott vérkeringésem miatt mindig hideg orrocskám a még hidegebb ablakra. Ahogy kifújom a meleg levegőt elhomályosulnak előttem az esőcseppek, a kertünkben álló gyönyörű, sűrű diófa, a hihetetlen kékre festett kutyaház, benne a világ leghiperaktívabb kutyájával. Nem látom a kertünk végét, ahol golf pályákat megszégyenítő zöld fű nő. Eltűnnek a szemem elől a szüleim, akik a kerti teraszon kávézgatnak, és boldogok, még esőben is. Nem látom már a magas cseresznyefát a szomszédban, amit mintha minden tavasszal egy csapat piros szemű elefánt lepett volna el, olyan pettyes volt. Nincsenek sehol.
Aztán letörlöm az ablakról a nagy párafoltot, amit a tüdőmből kipréselt levegő szült. Minden eltűnt. Tényleg eltűnt. Semmi, semmi sem az a minden, ami régen várt rám, ha kipillantottam a régi szobám ablakán. A diófa, beteg és öreg. A kopott kis kutyaház üresen áll. A füvet megégette a Nap, és foltokban már csak a puszta, fekekte föld látszik. A cseresznye fa, mintha sosem lett volna. A drága jó szüleim? Kitudja, de a kávéscsészéjük még árván ott hever az elkorhadt kis faasztalon.
Elállt az eső. De semmi nem változott. Semmi nem lett jobb azzal hogy a nap újra előbújt a szürke felhők rengetegéből. Diófa, kutya az otthonával, cseresznyefa, család, valaki, aki mellett nem lennék egyedül, valaki, akivel fogadhatnék a leglassabb esőcseppre bízva benne, mind azáltal vannak, hogy nincsenek, azáltal vannak, hogy a fejemben élénken él a lehetősége, hogy egyszer régen ezektől boldog voltam. A változás, az által van,hogy valami egyszer csak semmi lesz, hogy valamire egyszer csak azt kell mondanod, hogy nincs. Valami elmúlt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: