Sorstársak

Ültem a fűben. A tóparton. Már épphogy lement a nap, de még kellemes rózsaszínű volt az ég. Az egész napban ez a kedvenc pillanatom. Amikor majdnem minden. Majdnem sötét. Majdnem világos. Majdnem rózsaszín. Majdnem kék. Majdnem sikerült. Majdnem elrontottam. Majdnem boldog voltam.

Ültem a fűben, és néztem a barátim. Annyira jól érezték magukat, és én is. Régen éreztem magam ennyire jól a társaságában. Mindig feszengtem, sosem tudtam magam ennyire elengedi, mint ma. Nem is tudom mi történt. Csak majdnem sikerült boldognak lennem.

Ültem a fűben, és néztem a barátaim, és semmi másra nem tudtam gondolni. Csak, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem itt lennék. Ha egyszerűen nem kéne minden együtt töltött esténket úgy túlélni, hogy tudom, hogy semmi nem lesz ha hazamentünk. Hogy tudom, hogy apró szikrányi esély sincs arra, hogy valaha észrevegyen. Hogy tudom, hogy nem akar észre venni. Hogy nem tud úgy érezni, ahogyan én.

Ültem a fűben, és néztem a barátaim, és semmi másra nem tudtam gondolni, és csak azt akartam. Azt, hogy végre otthon legyek egyedül. Azt, hogy senki ne lássa rajtam. Jól éreztem magam, tényleg, csak aztán jönnek ezek a hülye gondolatok. Az agyam legeldugottabb zugaiból, ahol csak a legmélyebb titkaim szoktam elrejteni. Kérés nélkül egyszer csak ott vannak. Befészkelik magukat, és nem engedik, hogy jól érezzem magam.

Ültem a fűben, és néztem a barátaim, és semmi másra nem tudtam gondolni, és csak azt akartam, és akkor megpillantottam. Ott ült a fűben, mellettem, és pontosan ugyanaz az az arckifejezést véltem felfedezni rajta, mint ha csak tükörbe néztem volna. Láttam, ahogy nézte a lányt, azzal a boci nagy szempárral. El sem hittem, hogy nem csak én szenvedek ennyire. Annyira odamentem volna és elmondtam volna neki, hogy nincs egyedül, hogy soha nincs egyedül, mert mindig van valaki, akivel pont egyszerre kívánják a pokolba  a  világot.

Ültem a fűben. És találtam egy sorstárast. Sorstársat, a viszonzatlan szerelmesek klubjában.