Egyedül

Van valami szép abban, ha az ember folyton egyedül van. Persze sokáig én sem bírnám, ennek ellenére megtudom érteni azokat, akik évek óta egyedül élik az életüket. Sokkal könnyebb, már ha az ember képes elfogadni, hogy mikor nagyon elege van mindenből sincs kihez fordulni. Nem bántanak meg annyiszor, nem kell azon elmélkedni, hogy miért nem keres? Miért nem hiányzol neki. Ha lemondtál az emberekről, ez mind nem számít, erre mind nem kell gondolnod, ez mind nem fáj.

Tökéletesen elviselhető életet tudsz élni egyedül. Semmi jó, de cserébe semmi rossz sem történik veled. Stagnálsz egész életben. Akár kómában is lehetnél, akárcsak egy “zöldség”. Eszik, iszik, működik, de még sincs jele annak, hogy van odabent valaki.

Azért megéri nem élni? Megéri elcserélni azt a boldogságot, ami talán lehetne? Miért félünk kockáztatni? Miért, hiszen mindenki ugyanott végzi: egyedül. Miért dobjuk el a jót, hiszen csak egy kicsit kéne küzdeni. Egy kicsit kéne odafigyelni a másikra, csak egy picit kéne odatenni magunkat. Nem nagy ördöngösség, akkor mégis miért menekülnek sokan a magányba? Feladják, mert azt hiszik, nekik nem jár a boldogság, az egész csomag, család gyerek, egy szépen feldíszített fa karácsonykor. Miért adják fel? Miért látják könnyebbnek azt, ha egyedül vannak? Van ebben valami mélységesen szomorú. Az emberek azt hiszik boldogabbak egyedül, hogy megóvják magukat. De nincs így, mindenkinek szüksége van valakire, mindenki megérdemli,hogy legyen melette valaki, aki nem hagyja, hogy véletlenül egy percre is magányos legyen. Azt hiszem, csak addig kell kibírni, amíg hirtelen ott nem terem a reménytelennek hitt életedben.